Diós-vaníliás kiflicskék

Diós-vaníliás kiflicskék

Nagyon szép témát talált ki Anna a 29. SAD! fordulójára, ami nem más, mint a “Nagyi titka”, vagyis nosztalgiázni hívott bennünket édesanyánkról vagy nagymamánkról.

Egy olyan receptet választottam, ami nélkül nem múlhattak el gyermekkorom Karácsonyai vagy éppen Szilveszterei, sőt egy egészen konkrét emléket idézek most fel, amit édesanyámmal éltem át.

Úgy emlékszem, ez az eset egy szilveszteri sütögetés alkalmával történt és bár akkor még csak 3-4 éves lehettem, mégis a mai napig tisztán emlékszem rá, ahogy a panellakás ici-pici konyhájában sütöttük anyuval a diós kifliket. Szépen gondosan belehempergettem a megsült kiflicskéket a porcukorba, majd tányérra rendezgettem őket. Apám jött nagy izgalommal, hogy készen vannak a sütik, magához is vett pár darabot, és jó ízűen elmajszolta. Ezután félrehívta anyut, és megsúgta neki, hogy nem porcukorba vannak forgatva a kiflik, hanem lisztbe. Anyu persze elmondta nekem is ezt az apró kis bakit, így a többi kiflicske már rendeltetésszerűen porcukorban fürdőzött. Hogy hogyan sikerült összekeverni a porokat, arról már fogalmam sincs, mindenesetre talán ez a legelső megmaradt emlékem a sütésről. 🙂

A mai napig jót derülünk ezen a sztorin és számomra ez az emlék az egyik legnosztalgikusabb emlék közel 26 év elteltével. Biztosan szentimentálisnak hatok most, de kicsit furcsa érzés gondolatban ott ülni, 4 évesen, abban a pici konyhában, az asztal mögött, hempergetni a sütiket, miközben anyu szedi ki a sütőből a frissen sült adagot. Ráláttam az előszobára, amin keresztül jött apám a szobából, hogy vehessen végre a kész süteményből és még ki se lépett a konyhából, (ami egyébként az asztaltól két kisebb lépés volt) már kapkodta is be őket a szájába.
Sorban jönnek elő a további emlékképek, hogy akkoriban mennyire szerettem a panírozásban segíteni anyunak, hogy mindig is mennyire szerettem nézni, hogyan gyúrja a tésztát a gyúródeszkán, ahogy a lisztből, tojásból és többi összetevőből mondhatni egy vulkánt csinált és belülről kifelé haladva dolgozta össze a tésztát.
De ezek az emlékképek nem állnak meg itt, folytatódnak, míg egyre többet próbálkoztam egyedül a sütéssel, vagy mikor először sütöttem meg a babapiskótás puncs szeletet általános iskolás koromban, amit egy régi barátnőm névnapjára szántam, vagy mikor, már huszonéves koromban édesanyám fél évre kórházba került és szinte minden héten sütöttem neki az almás pitét, mert azt kért és hogy azóta mennyi mindent sütöttem már meg..

Aztán hirtelen visszatérek a jelenbe és némán bámulok az előttem fekvő kicsi diós kiflikre, miközben próbálom feldolgozni, hogy mennyi minden történt 29 év alatt. Azt hiszem, ez a nosztalgia. 🙂

Ahogy az idő is, úgy ezeknek a kiflicskéknek a receptje is változott, hogy pontosan hogyan készültek akkor, arra már édesanyám sem emlékszik, azóta ő is variált már rajta és most én is adtam hozzá és vettem is el kicsit.
A végeredmény igazán méltó lett a nosztalgiázáshoz. Ezek a kiflicskék a szó szoros értelmében szétomlanak a szájban rögtön abban a pillanatban, ahogy bekapjuk őket. Mire felocsúdunk, már csak az emlékük marad. 🙂

Hozzávalók

A kiflikhez

  • 27 dkg finomliszt
  • 23 dkg darált dió
  • 25 dkg vaj
  • 4 ek vaníliás cukor
  • 2 ek porcukor
  • 1 kk sütőpor
  • csipetnyi só

A hempergetéshez

  • vaníliás porcukor

Elkészítés

  1. A kiflikhez minden alapanyagot összegyúrunk. 15-20 percre betesszük a hűtőbe.
  2. Ezután is elég lágy a massza, de már tudjuk formázni. Mindig egy keveset kicsippentve a masszából 4-5 cm-s átmérőjű görbe kifliket formázunk és sütőpapírral bélelt tepsire fektetjük őket.
  3. 180 °C-ra előmelegített sütőben 15-20 perc alatt megsütjük őket, míg az aljuk világosbarna lesz. A sütési idő minden sütőnél más, úgyhogy figyeljük a kifliket.
  4. A sütőből kivéve gyorsan, még melegen vaníliás porcukorba forgatjuk őket. Legyünk óvatosak, mert nagyon törékenyek!

 

Lezárt téma.