Dán vajas keksz

Dán vajas keksz

Eszter, a Tűpárna és habverő blog írója egy igazán szép és ötletes témát választott a 77. VKF-nek, ami az “Egy falat irodalom” címet kapta. Rövid elmélkedés után már több ötlet is volt a tarsolyomban, végül az irodalom mondhatni “legalapabb” műfaját választottam, azt a műfajt, amivel már kis gyermekként megismerkedünk, ez nem más, mint a mese. És ha már mese, akkor mindenkinek két nagy mesélő név ugrik be, az egyik a német származású Grimm testvérek neve (Jacob és Wilhelm Grimm), a másik pedig a dán származású Hans Christian Andersen.
Összességében véve talán Grimm mesékből többet ismerünk, én most Andersentől választottam egy igen rövid, de annál tanulságosabb mesét.
Ez a mese: A teáskanna.
A teához pedig finom sütemény dukál.
És ha már teasütemény, akkor mi mást is választhattam volna, mint a híres Dán vajas kekszet, ezzel is tisztelegve Hans Christian Andersen előtt. 🙂

—————————————————————————————————————–

Hans Christian Andersen: A teáskanna

Egyszer volt valahol egy rátarti teáskanna. Majd felvetette a büszkeség, mert finom porcelánból égették, mert hosszú csőre és széles füle volt, méghozzá elöl a csőre és hátul a füle. Ez egész ritka dolog, emlegette is a teáskanna, hacsak tehette. Hanem a födeléről nem beszélt soha. Tudta, mért nem: a fedele törött volt, s ha megragasztották is, csorba maradt. Minek beszéljen hát az ember a hibáiról, mikor azt úgyis megteszik helyette mások? A csészék, a tejszínes kancsó meg a cukortartó – a teáskészlet többi tagja – úgyis többet gondolnak csorba fedelére, többet is beszélnek róla, mint szépen ívelő füléről és pompás csőréről. Ezt a teáskanna nagyon jól tudta.
– Ismerem őket! – sóhajtotta. – Ismerem a hibáimat is, be is látom, s éppen ezért vagyok szerény és alázatos. De hát nemcsak hibái, erényei is vannak az embernek. A csészéknek fülük van, a cukortartónak fedele, de nekem ez is, az is, s ráadásul még valami, ami nekik nincs: csőröm. Ezért vagyok én a teásasztal királynője. A cukortartó és a tejszínes kancsó inkább csak a jó ízlést szolgálja, de az adakozó, az uralkodó én vagyok. Áldás lehetek a szomjazó emberiségre! Az ízetlen forró víz bennem dolgozza fel zamatos itallá a kínai leveleket.
Gondtalan, vidám ifjúságában így elmélkedett magában a teáskanna. Ott díszelgett a terített asztalon, s a legszebb kéz emelgette; de a legszebb kéz ügyetlen volt, s elejtette a rátarti kannát.
Ott hevert a teáskanna ájultan a padlón, a forró víz szétfolyt belőle, letörött a csőre, letörött a füle – a fedeléről ne is beszéljünk, arról már elég szó esett. Rettenetes csapás volt ez neki, s ami a legszörnyűbb: mindenki rajta nevetett. Rajta, s nem az ügyetlen kézen!
– Sohasem felejtem el azt a pillanatot! – sóhajtotta a teáskanna, amikor később elbeszélte élete történetét. – Azt mondták rólam, hogy rokkant vagyok, félreállítottak egy sarokba, másnap aztán odaajándékoztak egy szegény asszonynak, aki zsírt kunyerált a konyhán. Koldusbotra jutottam, nem volt tartalma az életemnek, nagyon elkeseredtem. És mégis, akkor kezdődött az én igazi életem. Mert a világon mindenki máshová ér el, mint ahova elindult. Belém földet tömtek, s ez egy teáskannának annyi, mintha eltemetnék. De a földbe aztán virághagymát dugtak, hogy kicsoda, azt nem tudom. Ajándékba kaptam a kínai levelekért meg a forró vízért kárpótlásul, meg hogy elfelejtsem letört csőrömet, letört fülemet. A földem befogadta a hagymát, s az az enyém lett, a szívemmé vált, eleven szívemmé – addig, tudjátok, nem volt szívem. De akkor élet támadt bennem, élet és erő. Nedvek keringtek a bensőmben: a hagyma csírába szökkent, aztán virágot bontott, és én hordoztam, én voltam a bölcsője. Néztem, nem tudtam betelni a szépségével – boldog voltam, mert boldog, aki másnak tudja áldozni az életét! A virág nem mondott köszönetet nekem, nem is gondolt velem. Mindenki megcsodálta, mindenki megdicsérte. Én meg örültem… Bizony, megérdemli a dicséretet a szépséges virág!
Egy nap aztán azt mondta valaki:
– Jobb cserepet érdemelne!
Akkor kettétörtek, ami nagyon fájt, de a virág sokkal szebb cserépbe került, s ez megvigasztalt. Most itt heverek a szemétdombon, törött cserép vagyok. De az emlékeimet nem veheti el tőlem senki!

—————————————————————————————————————–

Hozzávalók

  • 310 g finomliszt, átszitálva
  • 200 g szobahőmérsékletű vaj (nem margarin!)
  • 130 g porcukor
  • 1 nagy tojás
  • 1 vaníliarúd
  • kevés tej (szükség szerint)
  • 3 ek kristálycukor a díszítéshez

Elkészítés

  1. A vajat a porcukorral habosra keverjük.
  2. A tej kivételével a többi hozzávalóval összedolgozzuk.
  3. Ha a nyújtás-kiszúrás mellett döntünk, akkor nem lesz szükség a tejre. Lisztezett deszkán kinyújtjuk a tésztát, tetszőleges formával kiszúrjuk és sütőpapírral bélelt tepsibe sorakoztatjuk őket.
  4. Ha nyomózsákból akarjuk kinyomni a tésztát, akkor kell a tejet is hozzákeverni, hogy lágyabb legyen. Nyomózsákba töltjük a tésztát, sütőpapírral bélelt tepsibe karikákat nyomunk.
  5. 180 °C-ra előmelegített sütőben kb 20 perc alatt megsütjük a kekszeket.
  6. A sütőből kivéve megszórjuk kristálycukorral, majd hagyjuk őket teljesen kihűlni.

A receptet a The Sweet Life blogon találtam. Köszönet ezért a nagyon finom keksz receptért. 🙂

 

Szólj hozzá:

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*